A Mars már a spájzban van! Az ember meghódította a Naprendszert, nincs mit ezen szégyellni. Együtt csináltuk, közös a siker. És mint ilyen, kötelességünk, hogy az új bolygóra is azonnal, mindenekelőtt, postafordultával: kultúrát közvetítsünk.
Tudják ezt a Föld leggazdagabb emberei is, akik mélyen elhivatottak a kultúrával szemben, és nem sajnáltak pénzt, időt, energiát, (na jó a pénzt sajnálták), hogy beleinvesztáljanak az első MARS Színház Projektbe. Miszerint a szomszéd bolygóra mindenekelőtt színművészeket kell kilőni, akik szórakoztatják a csillagközi civilizációkat, és terjesztik kultúránkat. Az amerikaiak, (főleg a leggazdagabbak) akik szeretnek mindent rövidíteni, lásd: USA, FBI, NBA, CNN – azonnal kiemelt fontosságú szent célként kezdtek tekinteni, az MSZP-re is. Szerencsére soha, semmilyen komolyan vehető, hasonló elnevezésű rövidítés nem volt, így a formaságok után, a projekt célegyenesbe ért.
Ehhez a nem hétköznapi feladathoz, pedig nem hétköznapi színművészek kellenek. Neeem, nem a Brad Pitt, meg a Di Caprio, olyanok kellenek, akik azért annyira nem hiányoznának innen. Mert ugye az nem kérdés, hogy eljutunk a Marsra. Hogy vissza jövünk-e... az a kérdés.
A világ leggazdagabb emberei felkutatták azt a csapatot, akik már valami nagyon hasonló történelmi tettet végrehajtottak, azt a csapatot, akiknek már van tapasztalata, zord, kietlen vidéken elhinteni a színházcsinálás magvát, azt a csapatot, akik már elindítottak valamit, ami virágzik a mai napig, azt a csapatot, akikre emberi jelzőt keveset találni, mert démonok ők... színészdémonok, akik, ha Kaposváron első osztály tudtak lenni... akkor ez a Marson, gyerekjáték lesz nekik. Akik, ha dombóvári átszállással fel-és leingáztak Budapest és Kaposvár között, akkor a Föld-Mars távolság is csak egy vállrándítás nekik, egy párizsis szendvics, egy, „jé ez már Kelenföld”, egy huncut mosoly, egy akkor még ihatunk is valamit.
Így követhetjük végig, ahogy a ma sok felé, sok módon élő, külön-külön emberilények, újra egyesülve, démonokként meghódítják a világűr színházi deszkáit. Ha az ember ellebeg egy űrszemét mellett, és azt bármilyen más civilizált lény figyeli, az már színház.
Hogy miképp történik a beszervezés? A pszichikai felkészítés? A fizikai felkészítés? Mennyi ideig lesznek távol? Hogy lehet-e feliratni az űrhajó büféjében? Hogy miképp választanak darabot? Hogy van-e értelme sminkelni szkafanderben? Van-e értelme smink nélkül csinálni bármit? Hogy egyáltalán, hogy maradnak életben? Vagy, ha nem... mit hagynak maguk mögött? Kiknek fognak ők hiányozni? Hiányozni fognak ők bárkinek is? Külön-külön talán, de együtt? Vagy lehet, hogy azért kell pont őket kilőni, mert ez a legkisebb veszteség? Kinek, mit ér meg ez a kaland, ki mit áldozna fel ezért ma... hogy elmúltak 40 évesek is a démonok, és csak mosolyogva, könnyel átitatott nosztalgiával gondolnak ők maguk is, egykori fiatal színész-létük felé.
Ezekre a kérdésekre mind választ kapunk, ebben a korát meghaladó magyar drámában, ami a 2026-os RIVALDA kötet borítójának közepét foglalná el. Ha lenne.
Az első kaposvári színész osztály
