Mirkó királyfi
Litvai Nelli: Mirkó királyfi
A HoppArt független színházi társulat bemutatja a Mirkó királyfi című darabját.
vázlat az azonos című népmese nyomán készülő színdarabhoz
Jegyvásárlás
Litvai Nelli: Mirkó királyfi
A HoppArt független színházi társulat bemutatja a Mirkó királyfi című darabját.
vázlat az azonos című népmese nyomán készülő színdarabhoz
Ön egy múltbeli eseményre keresett. Kérjük, válogasson aktuális kínálatunkból a Jegy.hu keresőjében!
Utolsó előadás dátuma: 2012. március 28. szerda, 16:30
Valahol, egy már üressé vált, vagy egy még üres téren összeverődik néhány fiatal. Színészek, de a kezdés pillanatában mégsem azok, hanem egyszerűen fiúk és lányok, akik csak úgy összejöttek egy kis semmittevésre, láblógatásra. Egyikük – talán a majdani Mirkó –, akit egy előző napi otthoni veszekedés nyomaszt, a többieket kérdezgeti az apjukkal való viszonyukról. A kezdeti legyintgetések, kit érdekel! vállrándítások után kiderül, hogy mégis csak az apakérdés az élet legfontosabb kérdése, hogy apánk becsül-e vagy hülyének tart minket, meghatározza egész sorsunk alakulását.
Néhány történet – például egyikük pár mondata arról, hogy tíz éve nem mer megkérdezni valamit az apjától – a gyerekkorban hallott mesét, a Mirkó királyfit juttatja az eszükbe. Emlékeznek is, meg nem is, így hát fel kell frissíteni az emlékeket, mesélni kell, feleleveníteni, eljátszani, néha egymás szavába vágva, egymástól átvéve a mese fonalát és a játék kellékeit. Ha narrátorra van szükség, más és más szerepbe bújnak felváltva, ráérés szerint, hogy néhány mondattal meséljenek múltról vagy hetekkel, évekkel előbbre vigyék a cselekményt.
Első jelenet (hogyan kérdezzük az apákat)
A Fehér király moccanatlan áll, egyik szeme résnyire duzzadt, bedagadt a sok sírástól, ebből a szeméből most is patakokban folyik a könnye, míg a másik kerekre nyíltan, virgoncan, vidáman tekintget.
Cserfes szolgácska – most ő a narrátor – surran el mellette, felnéz rá, majmolja a királyt, kuncog és sápítozik: Még mindig, csak mindig sír meg nevet a király! Évek óta! Hogy nem unja! Vajon miért? Senki sem tudja.
A három királyfi is a királyt fürkészi a távolból, és meghozzák a súlyos döntést, hogy ők teszik fel apjuknak a kérdést, mi az oka annak, hogy egyik szeme sír, a másik meg nevet. A legidősebb már megy is, bátorságot erőltet magára, de ahogy a király ráförmed, hogy mit háborgatja, mi a fészkes fenét akar tőle, úgy elszalad, hogy a testvérei csak néznek utána.
A középső királyfi, bátorságban felülmúlja fivérét, ő bizony megkérdezi királyapjától, amit annyira tudni szeretnének, de az a valami, amit a király feléje hajít, – a királyi lábbeli – már csak a háta közepét éri.
A legkisebb királyfi, a mi Mirkónk röptében elkapja annak a lábbelinek a párját, viszi az apjának, s miközben a királyi könnyek a nyakába csurognak, felhúzza az apja bal lábára. Ámul a király, hogy a nyavalyásnak hitt három fia közül egyben mégiscsak folydogál valami az ő véréből is, és elárulja a titkot:
Az egyik szemem miattatok, a fiaim miatt sír. Nincs bennetek spiritusz, nincs bennetek hatalomvágy, csak úgy lézengtek jobbra, balra! Ha meghalok, jaj, szétzüllesztitek az országomat, mert a ti fejetekre nem való korona, inkább a kezetekbe plajbász meg irka. Azzal meg, tudjuk vagy ezer éve, kormányozni nem lehet a népet.
Elárulja Mirkónak nevető szeme titkát is a király:
Vitéz pajtásomra gondolok, aki a Selyemréten lakik, s azt ígérte nekem, hogy ha minden ellenségét legyőzte, hozzám jön lakni, ne egymagamban éljem le utolsó éveimet. Csakhogy az ő ellensége szapora népség, ha százat leöl, ezer támad a helyébe.
S Mirkó már indulna is a Selyemrétre ellenséget aprítani.
Második jelenet (a testvérféltékenységről és az apai lenézésről)
Na azt már nem, állja Mirkó útját két fivére, és rohannak mindketten a királyhoz az elsőbbségért. Az elsőbbségért ugyan miben? Ha figyelnének arra a síró szemre, nyugton maradnának.
A törvény az törvény, várjon a sorára a legkisebbik! Nem tehet mást a király sem, útjára engedi legidősebb fiát, pedig nem bízik a sikerében, meg sem öleli. Hiába áll ott az a fiú ölelésre széttárt karral, atyai áldást remélve. Csak áll és áll.
Harmadik jelenet (a kudarcokról)
Egy öregasszony – a narrátor most ő – meséli tovább a fivérek történetét, hogyan akadtak el rézhídnál, ezüsthídnál időben és térben jócskán messzire a vágyott Selyemréttől, s hogyan kullogtak haza egymás után egy-egy réz- és ezüstpalló darabot a hónuk alá csapva, hogy mentsék, ami még menthető, bizonygassák apjuk előtt, hogy ők is valakik, szeretetre érdemesek, hiszen próbálkoztak, s valameddig ők is eljutottak.
Egy könnyet morzsol el a szemében az asszony, ahogy a félrehajított pallódarabkákat felmutatja, s esküdözik, hogy a harmadik fiúnak, annak a Mirkónak, ha a tulajdon szülőapja nem, hát ő fog segíteni.
Negyedik jelenet (a csodás segítőkről, akik körülöttünk vannak, csak tudni kell róluk)
Indulásra kész Mirkó egy pompás aranyszőrű paripán, amikor az öregasszony az útját állja egy spárgán vezetett nyomorult gebével és cserét ajánl a királyfinak. Kacag a királyfi, gúnyosan nyihog az aranyszőrű paripa. De a gebe szava beléjük fojtja a nevetést:
Ha el akarsz jutni a Selyemrétre először is hozz egy vödör parazsat, igencsak megéheztem.
Tessék, fiam!, nyújtja máris a vödör parazsat a királyfi kezébe az öregasszony. Tudtam én, hogy enni kér a jószág a nagy út előtt, mondja, s kuncogva figyeli Mirkó ámulását:
No ha zab helyett, parazsat eszik, lehet akármilyen nyamvadt, hiszem, hogy ő visz el arra a selymes rétre.
A parázsevéstől táltossá változó csikónak akad még néhány követelése: a király ötven évvel ezelőtt használt kardját, karabélyát, nyergét és kantárját kéri, de a király csak széttárja a karját: Ötven éves kard, nyereg! Ő bizony nem tudja hol lehet. A padláson, a pajtában, a kocsiszínben? Aki él és mozog szerte-széjjel szalad keresni. Már tornyosulnak kardok, karabélyok, nyergek és kantárok a táltos lovacska előtt, de neki egy sem jó, csak rázogatja a fejét. Végül egy különös helyről (falból vagy padló alatti rejtekből előhoz az öregasszony egy rozsdás kardot, berozsdált, használhatatlan karabélyt, penész lepte nyerget és kantárt. A táltos lovacska csak rájuk prüszköl és minden újjávarázsolódik, smaragd és gyémánt fénnyel csillog.
Mirkóék elindulnak, kíván lovasnak és lovának sok szerencsét a házbéli nép.
A király gyanakodva nézi az öregasszonyt: Mondd csak, ismerlek én téged? S az öregasszony feleli: Épp ötven éve. Majd mielőtt a király tovább faggatná, faképnél hagyja.
Ötödik jelenet (a repülés mámoráról és a szédülésről)
A táltos lovacska hátán a felhők között a gondolatnál is sebesebben halad úti célja felé Mirkó királyfi. A népmesében mielőtt Mirkóék a Selyemrétre megérkeznének, látható a rézhíd, az ezüsthíd, az aranyhíd és végig kell menniük az üveghegy keskenyke üvegösvényén, le kell küzdeniük az orkán erejű szelet, s át kell hatolniuk a „vastag” sötétségen. A kalandsorozat alatt elhangzó szövegek elsősorban a majdani díszlettervtől, technikai megoldásoktól függenek, de fontos, hogy a szövegekben szó essen a mámor és a félelem váltakozásáról, hogy Mirkó hol élvezi ezt az emberfeletti szárnyalást, hol beleborzong a veszélyességébe.
Hatodik jelenet (a sikertelenség dühéről)
A Selyemréten Mirkó és apjának öreg barátja alig ölelik meg egymást, már jön is az ellenség százszámra. Győzik ők ketten, azt gondolják, de néhány gonoszt nem sikerül nyomban kardélre hányniuk, elmenekülnek, s ők ketten a nyomukba erednek. Az öreg lemarad az úton, és hiába kiáltja Mirkó után tanácsait, a királyfi – mint akinek eszét vette az ellenség üldözése – meg sem hallja. Dühét csak fokozza, hogy váratlanul eltűnnek előle az üldözöttek, és ahogy ezen őrjöng, úgy lova véknyába vágja sarkát, hogy a táltos csikó akkorát ugrik, hogy megnyílik alatta a föld, pontosabban: egy földbe vájt csapóajtó.
Hetedik jelenet (a kompromisszumról)
A föld bugyrába, magába a pokolba zuhan le Mirkó táltos csikójával azon a csapóajtón, s rálel az „ördöngős szülére”, aki ontja magából – egyre csak szüli és szüli – az ellenséget. Felfogja Mirkó, hogy azt a szülő „szülét” kell legyőznie, de hiába kaszabolja, veti őt parázsra, újra és újra életre kel. Végül az ördöngős fehérnépnek is elege lesz az örökös meghalásból és feltámadásból, és alkut ajánl: négy patkóra való gyémánt patkószeget ad az életéért, annak még hasznát veszi az a pokolra pottyant táltos csikó, s ígéri, az utat is megmutatja kifelé.
Higgyen vagy ne higgyen ilyen elvetemült lénynek? Nagy gond ez Mirkónak, de hát mit tehetne, éljen odalent örökké a pokolban? Így végül a lova biztatására a gyémánt patkószegekért és a rejtett ajtó felfedéséért meghagyja az ördöngős asszony életét. (Ha a mesében nem is, a darabban majd kész esküvés-litánia is elhangzik arról, hogy annak az ellenségszülésnek is örökre vége.)
Felkíséri a földfelszínre Mirkót az ördöngős fehérnép, s hogy Mirkó lovával eliramodik, néhány mondatban mint aki ellát üveghegyeken túlra, át sötétségen, égi ragyogáson – varázslatos egy narrátor! – elmeséli, elénekli hogyan érkezett vissza apjához Mirkó annak öreg barátjával.
Nyolcadik jelenet (az apai elismerés milyenségéről)
Kiürült borosüvegek és lerágott karajcsontok között a Fehér király és öreg barátja agyba-főbe dicsérik Mirkót, s fokozásban eljutnak odáig, hogy visszájára fordítják minden dicséretük egyetlen mondattal: No de a Kutyafejűt még ő sem győzi le! Nem ám! Koccint a két öreg erre a nagy egyetértésre. S mire újra töltenének Mirkó már a táltosát faggatja, hogy járt-e már a kutyafejű országában, mert hogy indulnának abban a minutában. Legszívesebben a fülét-farkát behúzná a táltos, úgy mondja el, hogy ötven évvel ezelőtt éppen hogy csak ép bőrrel megúszták ő meg a Fehér király azt a látogatást a kutyafejű tatároknál. Talán jobb lenne maradni, kérleli a gazdáját, s alig ismerni rá a hangjára, úgy elszállt belőle a táltosi elszántság.
Mirkónak csak egy dolog jár az eszében: a bizonyítás, hogy bátorságban, ügyességben, vitézségben – bármiben és mindenben – felülmúlhatja tulajdon apját. Meg kell verekednie azzal a Kutyafejűvel, különben az apja soha ki nem mondja azt, amit ő, a fia, annyira vágyik hallani: Különb vagy nálam, édes fiam.
Kilencedik jelenet (a szerelemről és annak erejéről)
Megérkezik Mirkó a táltosával a Kutyafejű palotájához, és ott – egyetlen rá pillantásával – egy pillanat alatt beleszerelmesedik a szép fogolyba, a Fekete király lányába. S miközben táltosa nyakát simogatja, a fülébe is súgja: Bánnám is én, tartson gyávának az apám, csak ez a lány, ez szeressen halálomig.
Óvná a lány Mirkó királyfit – hiszen ő is, akárcsak az a másik, a leggyorsabban a legmélyebb szerelembe esik – küldené őt messzire a Kutyafejű halált hozó buzogányától, de hogy Mirkó makacskodik, biztatja, hogy legalább igya ki fenékig a Kutyafejű boros butykosát.
Majd még részegen dülöngélek, amikor az a Kutyafejű hazaérkezik! Azt már nem!, gondolja Mirkó, és ajkát jól összepréseli, hogy a feléje nyújtott italból egy csöpp se menjen le a torkán. De az a lányka tudja, hogy mit beszél, könyörög, térdepel, esküdözik, szerelmet – s még annál is többet – ígér, és végül sikerrel jár. Hála a szerelmes makacsságnak, ha nem is egykönnyen, végül csak legyőzi Mirkó a hazaérkező, buzogányhajító Kutyafejű rémet.
Mielőtt indulnának vissza szerelembe esve, édeskettesben megülve a táltost, siratni kezdi a lányka azt a sok földi jót, gyémántpalotát, gyémánt ezt azt, amit fogsága alatt az a Kutyafejű köréje hordott. Szerencsére a táltos csikó – nehogy már Mirkón kívül mást is cipelnie kelljen!– elárul egy varázstitkot, amelynek hála királylányka, gyémántpalota, gyémántez-az aprócska gombolyaggá válik.
Tizedik jelenet (az apai hümmögés mibenlétéről)
A Fehér király és öreg barátja – ki tudja hanyadik stampedlit ürítik – csak hümmögnek és hümmögnek Mirkó elbeszélésén. Dehogy hiszik, hogy legyőzte volna azt a Kutyafejűt, amelyikkel ők ketten sem bírtak anno húsz évesen!
Mirkó – ha most az apja apja lenne – nem állná meg, alaposan felképelné: Érzéketlen tuskó! Hogy tehet ilyet! Ölelés helyett csak hümmöget!
Lova böki oldalba és a fülébe súgja, hogy mire vár, zsebében a bizonyíték, vágja hozzájuk!
Ahogy a gombolyag kigombolyodik, és ott áll a lányka gyémántruhában, gyémántpalotában, végre elhangzik az olyannyira áhított mondat.
Különb vagy nálam, édes fiam!, mondja a király és közjegyzőért, papért szalaszt.
Lesz még királyság-áttestálás, esküvő – mert így szokás. A narrátor szerep most a Táltosé, és ő beszél, beszél, mint aki a jövőbe lát.
Epilógus
A népmese meséjének ugyan vége, de a fiatalok, akik előadták, még felteszik – joggal! – a kérdést: Vajon mi lesz a két fivérrel?
Talán erre is felelni kellene. Felelnek majd ők maguk.
Litvai Nelli
A nagyszabású musicalt, amelyben a Halál lép elő főszereplővé, az egyik legnépszerűbb zenés színházi darabként tartják számon, 1992 óta hódít világszerte töretlen sikerrel.
Macskabál van az elhagyott színház ódon színpadán. Minden évben egyszer megrendezik a bált, és erre összegyűlnek a környék - nagyon is emberi tulajdonságokkal felruházott - macskái. Eltáncolják és eldalolják életüket.
Richard Wagner PARSIFAL Színpadszentelő ünnepi játék három felvonásban, német nyelven, magyar, angol és német felirattal
Máté-passió - BACH // Keller Nagypénteki koncert J. S. BACH: Máté-passió
tétel a kosárban
összesen:
Lejárt a vásárlási időkorlát! Kérjük, állítsa össze a kosarát újra!
