Álarcosbál

Műfajunk: verses dráma: csengő-bongó rímek és röpke ritmusok, hogy szinte észre se vegyük, hogy valójában a legkegyetlenebb valóság vérből és sárból kikevert iszapjában kúszunk-mászunk, ki tudja, merre.

Helyszínünk: Szentpétervár, ahol egyetlen bál az élet, ahol a kártyaasztalnál birodalom-méretű birtokok cserélnek gazdát; ahol az érzelmeket túlfinomult etikett tartja kordában, amíg tarthatja – hogy aztán a kordából kiszabadulva csak annál nagyobbat csattanjanak.

Hőseink: életunt svihákok, barátok, akik szeretnek – bár nem tudnak – nagyban játszani; jobban szeretnek veszíteni, mint nyerni, mert az sokkal elegánsabb: és csak későn ébrednek rá, hogy mindent elveszítenek, amikor veszítenek.

Témánk: a szerelem; a lassú, de öles léptekkel múló idő; a féltékenység, hogy a pajzán tréfák végére kitegye a kínhalálos csattanót... és persze a címadó bál, ahová álarcot öltünk, hogy amúgy istenigazában elengedhessük végre magunkat – de miért, hogy épp így, álarcosan ismerünk amúgy istenigazában végre magunkra?