Mozi

Az amszterdami Rijksmuseum a történelem legátfogóbb Vermeer kiállítását hozta tető alá: 35, a világban szétszórt, ismert munkájából 28-at felsorakoztat.

Az Exhibition on Screen sorozat újabb évadát – a Buckingham-palota Queen’s Gallery kiállítótermében rendezett kiállítás alapján készült – Canaletto és a velencei művészet című filmmel nyitja, amely egy magával ragadó utazásra hív a híres velencei tájképfestő életébe és művészetébe. Senki sem tudta jobban megragadni Velence lényegét és varázsát, mint Giovanni Antonio Canal, akit Canalettóként ismerünk.

Van itt minden, mint a búcsúban. Természetesen búcsú is van. Hogy is lehetne másként Szent Istvánkor, államalapításkor, az alkotmány és az új kenyér ünnepén, István-napkor.

Hunyadi Sándor novelláját Makk Károly Örkény Istvánnal és Bacsó Péterrel formálta forgatókönyvvé.

Az Exhibition on Screen sorozat 2020-ban született része Michelangelo, a híres szobrász, festő, építész és költő életét és munkásságát mutatja be.

„Mélyen tisztelt publikum, kéretik egy kis csend / Ki nem szökött meg eddig, most már maradjon is bent!” – Presser Gábor és Sztevanovity Dusán pikáns kupléjával kezdődik a film, amely felhőtlen szórakozást ígér.

Amikor megjelenik a vásznon a galamblelkű galambász – Jiří Menzel alakításában –, a lelkes mozibolondok megállapítják, hogy „ez olyan csehszlovák újhullámos”. Van, akinek Bohumil Hrabal jut eszébe. Van, akinek Vladimír Páral, aki a Böszörményi Géza –Gyarmathy Lívia alkotópároshoz hasonlóan szintén dolgozott vegyészmérnökként, és regényeiben mindig megjelennek a (ki)útkereső karakterek.

A nyolcvanas években érzékelhetően változott a világunk. Az új jelszó: „Aki dolgozik, az boldogul”. Ki így, ki úgy. Magánvállalkozók, GMK-k, fusizók és egyéb önkizsákmányolók keresik a módját, hogy a felpuhult, de még létező kádárizmusban élhető világocskákat teremtsenek.

Tímár Péter neve vagy félszáz film stáblistáján olvasható. Trükkoperatőrként. Aztán végre elkészítette első egészestés filmjét. Ez viszont olyan szemtelen filmnyelven szólal meg, hogy egyszerre háborította fel azokat, akik az Egészséges erotikát politikai provokációnak tekintették és azokat, akik nem tudták elfogadni ezt a modern burleszket.

Schwajda György könyve, A rátóti legényanya 1985-ben jelent meg, de csak 1989-ben, a „rendszerváltás” hajnalán rendezte filmmé Garas Dezső. Az alapmű egyébként a rátóti legényekről szóló magyar anekdotakincsből táplálkozik. A film pedig még ezen is csavar egyet. Ennek következtében A legényanya minden megengedett sebességhatárt átlépő, száguldó tébolydává fajul. Eszement burleszk, szemenszedett szatíra, amely a műfaji szabályok szerint beveti a fantasztikumot, a csodát is. És nem kevéssé abszurd.

Az évszám kicsit megtévesztő, a film ugyanis 1990-ben forgott, de csak 1992-ben került a mozikba. Értsd: a Csapd le csacsi a hatalomváltás pörgésében készült, és ritka darab, mert szinte a változás pillanatát mutatja – görbe tükörben.

A Liza, a rókatündér a magyar filmvígjáték új irányát jelöli. Egyelőre magányosan. Kortársa, szellemi társa Tarantino és Wes Anderson filmjeinek, de különlegessége abban rejlik, hogy míg a magyar filmkomédiák kezdete döntő módon a verbális humorhoz kötődik, majd az újabb hullámok építik be a modern burleszk elemeit, a Liza a vizuális és zenei humor különös elegye. És tegyük hozzá, végre egy olyan film, amely a trükköt, a számítógépes képalkotást nem arra használja, hogy valóságot imitáljon.